Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának eredményei

/ Regénypályázatok / , , /

Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának eredményei

Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló szerkesztősége 2006 elején regénypályázatot hirdetett, amelyben minden magyar író részt vehetett, állampolgárságtól függetlenül. A pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja az 1989-90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit. Az ábrázolás hitelessége mellett a zsűri elvárta és méltányolta az írói nyelv példás magyarosságát, stiláris biztonságát, szépségét.
A zsűri József Attila esztétikai elvét tekintette irányadónak: „Szép szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nem csak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.” Magától értetődően ez nem stilisztikai vagy bármilyen szellemi áramlathoz kötött előírást jelent, hanem igazmondást és felelősséget, egyszóval tehetséget.
A díjak átadására a mára már hagyománnyá vált Hajózzon a magyar irodalommal! rendezvényen került sor a 2007-es Ünnepi Könyvhét alkalmából.

I. díj: Kiss Judit Ágnes: A keresztanya
Az ideális adatközlő idős asszony születése óta ugyanott él, lakóhelyéről ritkán teszi ki a lábát és szeret beszélni. Szomor Veron ilyen. Faluján, Zsanócon átsöpört a történelem, és életének lassan nyolcvanhét éve alatt mindent átformált. Talán csak Veron nénit nem, akinek életkedve, derűje töretlen maradt a lassan elöregedő, pusztuló kisközségben. Mindenről tud, mindenről van véleménye, amit nem is rejt véka alá. Szívesen mesél a lánykoráról éppúgy, mint az utóbbi évek történéseiről. A szerző most az utóbbiakból válogatott.
(A regény 2008-ban jelent meg.)

 II. díj: Kondor László: Csak néhány év
Konrád Péter, a hetvenes évek elején érettségizett fiatalember a bölcsészkarra készül, de sorkatonai szolgálata alatt szerencsétlen véletlenek sorozata gyökeresen megváltoztatja terveit. A határvédelemnél eltöltött hónapok alatt szembesül a rendszer ellentmondásaival. Akarata ellenére megöl egy embert, aki a határokat elválasztó szögesdrót kerítésen akar átszökni. Péter a társadalom perifériájára kerül. Véletlen találkozása a rendszerváltás után hazatelepülő magyar hírszerzővel újabb tragikus változást okoz életében.
(A regény 2008-ban jelent meg.)

III. díj: Nagy Gábor: Álmatlanok és álmodozók
Valahol Magyarországon, egy kisvárosban különös kór üti föl a fejét. A városka jeles személyiségei közül néhányan napokon át képtelenek aludni. Az álmatlanság egy értelmetlennek látszó bűncselekmény-sorozattal is összefügg. Ennek a történetnek a rejtélyes – nem tudni, ki írta, s honnan jött – kéziratát olvassa évtizedekkel később egy képzőművész tanár, aki ellen arctalan, lidérces erők fognak össze, hogy ellehetetlenítsék az életét. Ide-oda utazik élete színterei és a kézirat fejezetei között, mintegy menekülésképpen a sors elől, ami előbb-utóbb úgyis utoléri…
(A regény 2008-ban jelent meg.)

Különdíjban részesültek

Bacsik Lüszien: Vágányzár
A mű egy fiatal értelmiségi sáncokon kívülre szorulásának története. A tanárként végzett fiatalember egyszerre szembesül családi, magánéleti és egzisztenciális helyzetének összeomlásával és mindenekelőtt azzal, hogy az ő tudása és képességei a XXI. század Magyarországán teljesen piacképtelenek, így személye fölöslegessé válik. A puszta önfenntartás lehetetlenné válása mellett szellemi ember lévén külön teherként kényszerül feldolgozni, mintegy legmodernebb kori holocaustként a totális kirekesztettség tragédiáját.

Berta Zsolt: Jancsiszög
„Cseke András élő személy. Sokakban élő személy. Mindaz, amit regény címén összehord, az utolsó szóig igaz, mindez megtörtént. Valahol, valakikkel, valamikor. Cseke András kitalált személy. Ürügy, aminek révén a sokakkal sokfelé megtörténteket elmesélhetem, egy szálra fűzhetem, hogy ne kelljen egymillió szereplővel bíbelődni. Persze, velem is. Hogy miről szól? Valakiről, aki fejvesztve rohangál a világban, mint a székes játék utolsója, akinek nem jutott hely. Pedig neki mindvégig ott az üres hokedli az orra előtt, de ő nem biztos benne, hogy le akar ülni, csak mert a játékszabály, ugye… Aztán ahogy fárad, lassul, úgy okosodik is. Már amennyire tőle telik. Hát akkor az emberekről szól, nem? Szabadságvágy, szerelem, barátság, harc, igazság, becsület, méltóság… tudod… mindaz, amin egy életen át agyalunk, a kölykök meg kezdik elölről. Á, hülyeség… azért írtam, mert szeretem, ha röhögsz. Rajtam és magadon.”
(A regény 2008-ban jelent meg.)

Burns Katalin: Szőttesek regénye
A könyv egyfelől a hallgatás regénye, a közös múlt évtizedes terhét magukban hordó fivéreké, másfelől az elhúzódó, folyton levegő után kapkodó vallomásoké, melyeknek hallgatói, az unokák egyszerre szembesülnek az ősök felfedett bűnével és a mai kulturális élet kétes tehetségű önjelöltjeinek művészi próbálkozásaival.
(A regény 2009-ben jelent meg.)

Gáspár Ferenc: Álmok a mélyben
A szerző egészen újszerű technikával mutatja meg különös meghatározottságú mai világunkat. A főhős (rém)álmainak környezetét a tévé és digitális „bálványkínálat” tematikusan behatárolja, tehát az ő álmai is e „vélt valóság-felületekre” tapadnak. És mégis, mögöttük a mai Budapest emberének élete sejlik fel. Valójában az álmaival is keservesen küszködő, esendő ember életének valóságos konfliktusai merevednek ki az időben.

Horváth (EÖ) Tamás: Ahol a part szakad
A nyolcvanas években Ág János visszatér a Városba, a szocialista nagyipar egykori fellegvárába, kamaszéveinek színhelyére. Kénytelen szembesülni vele: nincs már jelen. Eltűnt az érettségi tablókról, a kocsmákból, a köztudatból, s akik igazolhatnák, elérhetetlenek. Köztes nemzedék. Kitör a vihar, és megjósolhatatlan, véget ér-e. Rendszerváltás (?)

Pósa Zoltán: Az ifjúság maradéka
A szabadosságukban vergődő hősök az alkoholizmus zátonyán ébrednek megalkuvásukra, amelyet megdicsőülésükért öltöttek magukra egy rendszerváltozás után német tulajdonba került, liberálisnak mondott megyei napilap újságíróiként. Napjaink hétköznapi pokolbugyrainak mozgalmas tablóján négy szereplő próbálja megfejteni a reája szabott sorsképletet, s csak egyikük előtt nyílik meg a továbblépés kegyelme.
(A regény 2009-ben jelent meg.)

Tompa Z. Mihály: Az állomásfőnök megkísértése
Vincze István állomásfőnök egy kisállomáson, ahol három hónapja megszüntették a vonatforgalmat. Feleségével úgy dönt, hogy a szolgálati lakásban marad. A resti is üzemel törzsvendégeivel. Életük nyitott könyv, pontosabban jegyzőkönyv. Valakik mindent látnak, hallanak az állomáson és a városi színházban is, ahol az állomásfőnök felesége titokban élete nagy fellépésére készül. A fellépés váratlan fordulata nyomán az állomásfőnököt megkísérti a megfigyelésekkel és a mindennapok tragikomédiájával tarkított nagypolitika.
(A regény 2008-ban jelent meg.)

És milyen az ember, az ország, a világ?
A Magyar Naplóban meghirdetett regénypályázatról beszélget
Alföldy Jenővel és Oláh Jánossal Ekler Andrea

A Magyar Napló februári számától kezdve egy éven keresztül jelenik meg havonta az a felhívás, amelyben a folyóirat szerkesztősége az Írott Szó Alapítvánnyal közösen regénypályázatot hirdetett 2007. március 15. határidővel. A hirdetmény szerint „a pályázat tárgya olyan regény, száz oldalt meghaladó kisregény vagy elbeszélés, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja az 1989–90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit.”
Az alábbi beszélgetést azért kezdeményeztük szerkesztőségünkben, hogy a pályázók és az olvasóközönség számára minél inkább világossá tegyük e pályázat célját, értelmét, és gondolkodjunk remélhető szellemi hozadékán. A beszélgetésre a pályázatot meghirdető Magyar Napló főszerkesztőjét, Oláh Jánost kértem föl. Megkértem továbbá Alföldy Jenő kritikust, fejtse ki véleményét arról, hogy „szakmai szemmel nézve” mit vár ettől a pályázattól.

Ekler Andrea: A Magyar Napló olvasóinak figyelmét bizonyára fölkeltette a folyóiratban meghirdetett regénypályázat. A pályadíjakon felül az is vonzó lehet a résztvevők számára, hogy a kiírás szerint az Írott Szó Alapítvány vállalja azoknak a műveknek a kiadását, amelyek csakugyan megfelelnek a pályázatban megjelölt kívánalmaknak, vagyis híven bemutatják az elmúlt bő másfél évtized hazai, esetleg a környező országokbeli magyar életét, a változások irányát, morális és/vagy kulturális tendenciáit. Föltételezhetjük – vagy legalábbis remélhetjük –, hogy amennyiben egy regény vagy elbeszélés megfelel a feltételeknek, a mű széleskörű érdeklődésre számíthat.
Oláh János: A díjazott mű (vagy művek) várható sikerét vagy a szerző(k) „beérkezését” megtoldhatom azzal, hogy miután a pályázat lezajlott, két vagy három kritikus is kifejtheti róla (róluk) a véleményét a Magyar Napló hasábjain. Irodalomtörténészek, kritikusok és társadalomtudósok részvételével akár disputát is indíthatnánk a jól – vagy magas színvonalon, de vitathatóan – ábrázolt társadalmi jelenségekről, folyamatokról.
E. A.: Kifejeződik ebben a szándékban bizonyos elégedetlenség a mai, általánosan elterjedt irodalmi értékrenddel szemben?
Alföldy Jenő: Van ok az elégedetlenségre. Általában azért, mert az elégedettség mindig a legrosszabb tanácsadó akár a társadalom, akár az irodalom helyzetével kapcsolatban. Különösen pedig azért, mert a húsz-huszonöt éve folyamatosan elterjedt, szinte hivatalos rangra emelt irodalomszemlélet és értékrend jókora tévhiten, előítéleten vagy hamisításon nyugszik. Egészen a nyolcvanas évek első felére vezethető vissza ez a részben elméleti, részben generációs, részben pedig irodalmi és társadalmi csoportérdekek alapján kialakult megrögzöttség. A rendszerváltozás előtti évtized első irodalmi doktrínája úgy hangzott, hogy megszűnt a líra hagyományos elsőbbsége, nem az érzelmek kifejezésére, hanem a dolgok elemző feldolgozására van szükség. Ebben – jól feltupírozottan – volt is némi igazság. Nagy költőink egész sora távozott az élők sorából a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján, ugyanakkor jelentős költők hallgattak el, jelezve, hogy valamit csakugyan nem lehet folytatni a régi módon. Ez nem jelenti azt, hogy a líra „leértékelődött”: nem egy költő éppen akkoriban bontakozott ki, vagy talált új kifejezésmódot. A második doktrína az évtized közepe táján terjedt el, az időközben megszületett regények új hullámának meglovagolásával: a regény ideje jött el. Voltak is ehhez az elmélethez valódi tehetségek, de ezeknek kevés indíttatásuk volt arra, hogy szembenézzenek a korukbeli valósággal. Fontos művek születtek Rákosi diktatúrájáról, de a Kádár-korról szinte semmi. Ekkora késésre nem volt példa a magyar irodalom elmúlt százötven évében: epikánk a reformkor óta folyamatosan hű tükre volt korának. A nyolcvanas évek szépprózája általában nem sokkal bizonyult alkalmasabbnak arra, hogy a társadalom állapotát feltárja, mint a líra. Megszületett tehát a nyolcvanas évek második felében a harmadik doktrína: az irodalomnak már nem feladata, hogy fölvesse a társadalom égető kérdéseit, ezt a feladatot elvégzi a sajtó és a parlament. Ez felháborított: rókára bíztak tyúkot, kecskére káposztát. Ezt a mai parlamenti demokráciában sem fogadom el. De a preferált írók ettől jól érezték magukat, és megelégedtek a mellékes ügyekkel. S mi lett ebből? A közönség elfordult az új, manierista irodalomtól, mely az esztéták belső ügyévé változott. Eközben olyan hatalmas társadalmi változások zajlottak le, amelyek a regényírás aranyidejévé tehették volna a kort. Lényegében még ma is az Aczél-korszak utolsó évtizedében polgárjogot nyert, minden másféle irodalmat maga mögé szorító epika korszakát éljük, szinte változatlan nevekkel, egyetemi és médiakánonnal, kultúrpolitikai támogatással. És senki nem ír a nagy lenyúlásokról, a politikai, gazdasági és sajtókarrierekről, a félresiklatott sorsokról s mindarról, ami a privatizáció és a korrupció korszakára, egyszóval a vadkapitalizmusra olyannyira jellemző. Nem írnak a tudat változásairól, a vezető káderekből lett nagytőkésekről, a prostitúció változatairól, a volt marxisták vadliberalizmusáról vagy éppen a felpántlikázott és tehetségtelen hazafiaskodásról.
E. A.: Voltak szociográfiai, történelmi, életrajzi és társadalomfeltáró művek…
A. J.: Sosem mulasztom el a formulát: tisztelet a kivételnek. Igen, léteztek kivételek, de csekély hatással és gyönge visszhanggal. Az irodalmi divattervezők kétségtelenül nagyon hatékonyan működtek, és több helyen iskolát teremtettek, olyannyira, hogy egyes vidéki városokból sikerült gyökeresen kiirtaniuk minden másféle irodalmat – ez az elképzelhető legnagyobb provincializmus: a főváros – a belváros – elvtelen követése. Ha akadt néhány írónk, aki érdemben foglalkozott a közelmúlt feltáratlan dolgaival, mint például az Aczél-korszak utolsó előtti évtizedében Galgóczi Erzsébet vagy Balázs József, műveik a perifériára szorultak, ők maguk nem beszélhettek, és róluk is alig beszéltek a rádióban, a tévében, a központi lapokban. De ezért nemcsak a folyamat nyerteseit, hanem kárvallottjait is hibáztatom: mintha nagyon nem akarna megszületni az új és csakugyan korszerű regény, novella, dráma. S a költőkben sem elég a dac, az, hogy csakazértis megmutatják: a líra napja sem „áldozott le”, ahogy mondogatták a neofiták, csupán másként végzi feladatát, mint húsz évvel korábban, Illyés, Vas, Weöres, Pilinszky, Juhász, Nagy László fénykorában.
E. A.: Mit szól ehhez Oláh János, úgy is, mint gyakorló író és költő, s aki főszerkesztőként is jelentős rálátást szerezhetett az irodalomra, a műnemek, írói sorsok alakulására és a szervezeti életre?
O. J.: Egyrészt egyetértek Alföldy Jenővel, hiszen azért is írtuk ki a pályázatot, mert nekem – s a Napló szerkesztőségének is – ugyanez a véleményem. Lehet kitűnő könyveket írni kínai és egyéb utazásokról külföldi kiadó megrendelésére, német középkori városokról, sterilizált magánéleti problémákról, de szerintem is, az igazi irodalom nem csupán individuális ügy, az irodalom, talán ez a megállapítás némileg fellengzősen hangzik, mégis igaz, a nemzet lelkiismerete. És vannak is olyan magyar írók, akik ebben a szellemben alkottak, hoztak létre figyelemre méltó műveket. Igaz, főként nem a regény műfajában, bár itt is akadnak olyan művek, amelyeket értékük szerint a jelenleginél nagyobb figyelem illetne meg, hanem, hogy a prózánál maradjunk, a kispróza területén. Egyelőre a regénynél maradva azonban nem állom meg, hogy meg ne említsek közülük néhányat. A kárpátaljai Nagy Zoltán Mihálynak A sátán fattya című regénye egy orosz katonák által megerőszakolt és teherbe esett lány történetét dolgozta fel balladisztikus-regény formában, Mezey Katalin Levelek haza című könyve egy 56 után a nyugati rokonokhoz vetődő gyermek önmaga keresését írja le, Kovács István A gyermekkor tündöklete című kisregénye a paraszti világból kiszakadt, fővárosba kerülő kisgyerek eszmélését mutatja be, Körmendi Lajos Telefax a megváltónak című naplóregénye egyszerre tudósít a rendszerváltás és az életéért küzdő sokszorosan operált gyermek reménnyel viselt gyötrelmeiről. Penckófer János, Majoros Sándor nevét is említhetném. Mindketten a határon túlról Magyarországra vetődő magyarok hontalanság-élményéről számolnak be egy-egy figyelemre méltó kisregényben. Folytathatnám a sort. Így is igaz azonban, hogy a magyar történelem elmúlt hetven évének sorsfordító történetei a hamis irodalmi kánonba nem emeltettek be, tehát még a szakma sem igen ismeri őket, és igen sok téma valóban meg sem íratott. De hogy visszatérjek a kisprózához, ott sokkal színesebb a kép. Ha nem is olyan hévvel, mint a harmincas-negyvenes évek táján, de minden életjelenségre reagál a műfaj. Itt sem állom meg, hogy néhányat a szemem elé került szerzők közül ne említsek. Csender Levente, Csernák Árpád, Báró László, Dragomán György, Gere István, Horváth (EÖ) Tamás, Rott József, Nagy Koppány Zsolt neve ötlik hirtelen eszembe, de sok, nagyon sok a tehetség. A kibontakozásukhoz szükséges irodalmi légkör, szellemi és anyagi ösztönzés hiányzik. Különösen a nemzeti emlékezetet, a mai magyar valóságot faggató tehetségek hátteréből. Egyrészt igaz, hogy a háttérbe szorítottság, a méltánytalan elbánás megedz, másrészt azonban az is igaz, hogy a regényíráshoz sok idő kell, ezt pedig az alkotók csak akkor tudják megszerezni maguknak, ha munkájukat a társadalom anyagilag is elismeri. A nemzeti létproblémákra fogékony írók azonban a legritkább esetben jutnak olyan elismeréshez, amely legalább ideig-óráig nyugodt alkotói körülményeket biztosíthatna számukra. Pályázatunk csekély késztetés, de talán időközben újabb támogatók is csatlakoznak hozzánk, és a regénypályázat hosszú távon is regényirodalmunk komoly katalizátorává válik.
E. A.: Az esztétikai színvonal, a tematikus és nyelvi kitétel mellett egyéb elvárásaik is vannak a pályázatra beérkező művekkel szemben?
A. J.: Az volna a legnagyobb baj, ha előre meg akarná mondani valaki, hogy milyen legyen a máról és a mának szóló mű. Az íróknak kell kitalálniuk az irodalmat, nem a teoretikusoknak. A nyolcvanas évek elméleti emberei kétségtelenül a publikáló írók egy szűk csoportjához idomulva találták ki nyugati mintákra a maguk posztmodern elméleteit. Ám hogy ez a leszűkítés hasznukra vált-e az íróknak, az olvasóknak, és hasznára-e az irodalomnak, más kérdés. Nem valamely írók személye ellen beszélek, többük tehetségét nem is vitatnám: annyira nem, hogy annak is nagyon tudnék örülni, ha a jeligés pályázat legjobb műve történetesen egy „posztmodernként” ismert szerzőé lenne. Persze az „áttörést” azoktól a fiataloktól (és nem fiataloktól) várom, akiknek megszenvedett tapasztalataik és gondolataik vannak az életről. De végre be kellene látni, hogy most már másféle irodalomra van szükség, mint amit negyed évszázadon keresztül a szánkba rágtak, hogy a könyv valamelyest visszahódítsa a közönséget a televíziótól, s ugyanakkor meg is hódítsa (vagy visszahódítsa) a rádiót, a televíziót és a filmgyártást.
O. J.: Az önmagáért való művelt vagy félművelt fecsegés, az üres esztéta-nárcizmus aligha képes a nemzeti és egyéni sorstragédiák megjelenítésére. Csak jelzésszerűen sorolom a hiányjeleket: a trianoni tragédia, amelynek poklában több millió magyar sors enyészett el a beolvasztások, a csendes ellenállás, a menekülés, az önfelszámoló lázadás útvesztőiben, aztán a második világháború és az utána bekövetkezett pusztítás, a gulágsorsok, a recski és a hozzá hasonló megsemmisítő táborok, majd az 56-os kataklizma-élmény, hogy a rendszerváltozás hozta ellentmondásos zűrzavar Alföldy Jenő által is hiányolt irodalmi ábrázolásáról ne is beszéljek. Volna tehát mit törleszteni. Természetesen nem gondolom, hogy ez a szerény pályázat mintegy varázsütésre mindent megold, de azt remélem, elindít egy folyamatot, amelynek következtében a magyar irodalom – a kritikusok és a kánonkészítők is – visszatalálnak eredeti hivatásukhoz, amely nem más, mint a nemzeti önismeret elmélyítésének szolgálata.
A. J.: Én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik díjnyertes mű nem konkrét korrajzot fest a közelmúltról, hanem valamilyen közvetett módszerrel él. A cél nyilvánvalóan nem a konzervatív formák visszahozatala, bár az is hiba volna, ha valaki deklarálná, hogy a hagyományos írásmód eleve hátrányt jelent. Számos világirodalmi példa igazolja, hogy milyen sokféle lehetőség van a közvetlenebb és az áttételesebb kifejezésre. A kor égető kérdéseit föl lehet vetni a múltban játszódó történelmi regény formájában (mint például Szilágyi István a Hollóidőben) éppúgy, mint abszurdan kiélezett, utópisztikus, parabolisztikus változatban vagy valamilyen módon megújított, mégis közvetlen, realista munkamódszerrel. A mai magyar társadalom sokban hasonlít a százhetven-száznyolcan évvel ezelőtti Franciaországra, főként, sajnos, nem annyira a gazdasági lehetőségeire, hanem az erkölcsi állapotára tekintve. Ez a hasonlóság sokkal szembetűnőbb, mint amit néhány éve olvastam valakitől, hogy az 1920-as évek weimari Németországára emlékeztet a mai Magyarország. Ez, hál’istennek, nem így van, már a világpolitikai konstelláció miatt sem lehetséges, hogy így legyen, főként következményeiben. De Balzacot ma eleve nagy ívben kikerülni, érzésem szerint akkora hiba volna, mintha a Nékosz-nemzedék nem vett volna tudomást Bartókról, Kodályról vagy az Ezüstkor- és az Újhold-kör költői Babitsról. Balzac azért is jó példa, mert ő mutatja nagyszerűen, hogy az író a saját politikai nézeteitől függetlenül leleplezheti kora minden csúfságát, de észreveheti az előrevivő embertípust is, mint az Elvesztett illúziók nyomdászhősében.
E. A.: Francia példát említett. Esetleg van olyan magyar prózai hagyomány, amelyhez kapcsolódniuk lehetne a beküldendő pályaműveknek?
O. J.: Nem az út, a cél a fontos. Bármilyen újítás, amely összhangban van a magyar nyelvi kifejezésrendszer szellemével, célra vezető lehet, de ugyanígy a konok hagyománytisztelet, a már-már rigolyás régiesség is. Czine Mihály egyik előadásában, a népi irodalomról szólva, de lényegében erre a kérdésre is rávilágítva, kifejtette, a népiség nem manír, nem cicoma, hanem érzület. Ezt mondhatom én is, a lényeg a szemlélet, az eszközöket a nézőpont megjelenítéséhez kell igazítani.
A. J.: Az a fontos, hogy érezhetően mai tudattal, mai kritikai érzékkel, a történelmi közelmúltra való érzékenység birtokában íródjon meg a mű, ahogy Móricz írta meg például a húszas években a millennium idején játszódó Kivilágos kivirradtigot vagy a háromszáz évvel korábbi történelemből fölidézett Erdély trilógiát. Vagy akár Az asszony beleszól című, ritkábban emlegetett kisregényét, amelyből pontosan látható, hogyan élt és küszködött a jobb sorsra érdemes, fiatal fővárosi értelmiség a Horthy-érában. Persze hogy nem az én földhözragadt fantáziámnak kell nekilódulnia, hanem a pályázatra készülő írókénak.
O. J.: Akkor jó egy pályázat, ha minél tágabb teret ad az egyéni kezdeményezésnek. Csupán a pályázat kereteit és néhány vezérelvet kell pontosan meghatároznunk, hogy ne legyen parttalan, s a résztvevők ezúttal ne verset, esszét, drámát vagy „a társadalom életén kívül játszódó” szerelmes, utazási vagy meseregényt küldjenek be, mert ezt a pályázatot csakugyan valóságfeltáró elbeszélő-pályázatnak szántuk.
E. A.: Amennyiben valaki szociográfiát küld be, például azt vizsgálva, hogy milyen változások történtek az elmúlt időszakban egy falu, esetleg egy kis- vagy nagyvárosi üzem életében, tulajdonviszonyaiban és az ott élő emberek sorsában, szerelmi viszonyokban és más emberi kapcsolatokban milyen változások következtek be az elmúlt időszakban, azt is éppúgy méltányolja a zsűri, mint egy Kivilágos kivirradtig típusú elbeszélést, kisregényt?
O. J.: Természetesen. Ma már nem lehet mereven megvonni a műfajhatárokat. A Puszták népe éppúgy önéletrajzi regény vagy emlékirat, mint riport vagy szociográfia, a Húsz óra pedig kifejezetten riportszerűen megírt kisregény. Esszéregényeket is említhetnék. Az a fontos, hogy nyelvében, stílusában, értékében irodalmi rangú legyen a mű. A zsűri nem lesz kicsinyes a terjedelem tekintetében sem. Ha a mű nem éri el a száz oldal terjedelmet, de zseniális, vagy mondjuk „csupán” figyelemre méltó, akkor sem kerül hátrányos helyzetbe.
E. A.: Köszönöm a beszélgetést. Remélem, az olvasók, érdeklődők nemcsak hasznos információkhoz jutottak a pályázatra vonatkozóan, de kedvet is kaptak hozzá…

Bíró Gergely
A hatodik koporsó
Regénypályázatok és fiatal novellisták

Az Írott Szó Alapítvány a Magyar Napló szerkesztőségével közösen 2006-ban, a Kereszténydemokrata Néppárt a Barankovics István Alapítvánnyal 2007-ben hirdette meg szépirodalmi pályázatát. A Magyar Napló regények, kisregények, a Barankovics Alapítvány emellett elbeszélések, drámák megírását ösztönözte, bár fő- és különdíjait végül szintén regények nyerték. A két pályázati kiírás lényegében megegyezett: a pályaműveknek mindkét esetben az 1989–90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak történéseit: társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit kellett bemutatniuk.
Egyik pályázat zsűrije sem számított ilyen fokú érdeklődésre: a Magyar Naplóhoz nyolcvannyolc, a Barankovics Alapítványhoz százhúsz pályamű érkezett határon innen és túl. A másik meglepetést a sok, eddig ismeretlen írói tehetség felbukkanása okozta, ami a díjazott regények szerzőinek túlnyomó többségére is igaz. A Magyar Napló tizenegy, a Barankovics Alapítvány négy díjat osztott ki. A pályaművek olvastán látható, hogy amennyire nagynak hatottak a pályázati kihívások, tágasságukban annyira engedtek is az alkotói szabadságnak: több, helyezést elért mű értékétől függetlenül nem felelt meg maradéktalanul a kiírásoknak, így ezek elemzésétől dolgozatomban eltekintettem.
Szinte minden nyertes regény és a pályázatoktól független fiatal írók elbeszélései a kívülállás alakzataira épülnek, legyen az önkéntes elszármazás vagy kénytelen száműzetés, kivetettség, így a műveket nem pályázatonként és helyezésük rendjében tárgyalom, inkább szerkezeti jegyeik vagy gondolati csapásaik mentén.
Molnár János Apokrifje (Barankovics, különdíj), Kiss Judit Ágnes novellafüzérszerű kisregénye, A keresztanya (Magyar Napló, fődíj) és Burns Katalin Szőttesek regénye (Magyar Napló, különdíj) című műve elbeszélésmódjukban mutatnak rokonságot: míg Molnár János és Kiss Judit Ágnes idős, rokonszenvesen naiv narrátorai koruknál fogva és szívükből látásuk révén érzékeny krónikásai a változó időknek, úgy Burns Katalin visszatérő betételbeszélőjéből, Nagyapából egy testvérgyilkosság elhallgatott bűne, története fakad fel és formálódik üzenetté unokáiban.
Molnár János tudatregénye, az Apokrif, amely a Barankovics-pályázat egyik legnagyobb felfedezésének számít, egy vénkisasszony, Fehér Magdolna lelki bomlásán keresztül mutatja be egy Romániából Magyarországra menekült fiatal ellenálló, felforgatónak, egyházelhagyónak bélyegzett lelkész és családja útkeresését, illetve a romániai magyarok, közöttük is a református lelkészek életlehetőségeit és konfliktusait az államhatalommal. Molnár János a regény Magyar­országon játszódó szálában a megyei pártlap szokatlan cikkei és Fehér Magdolna reflexiói révén szól az egypártrendszer kezdődő válságáról, de főként a romániai közállapotokat ábrázolja Fehérék, egy Trianon kettévágta család életében: az erdélyi magyarság fiatalok elszármazása miatti elöregedését, a hontalanság-érzést erősítő ki- és betelepítéseket s nyomukban a pusztulást, a Securitate Magyarországra átnyúló megfélemlítéseit és református egyházra gyakorolt hatását, annak megalkuvását. Bár a nagyregény a diktatúrák végnapjaiban, 1989 tavaszától a forradalomig játszódik, a sok-sok mozaikból összeálló állapotrajz nem cáfol rá az egykori miniszterelnök, Petru Groza kijelentésére: „A puliszka nem robban” – a lakosság, a blokkokat baromfiudvarrá változtatva bár, de tűri a nyomort és megaláztatást, az áramellátás rendszeres és váratlan megszakítását, az élelmiszer- és benzinhiányt. A romániai forradalomról csak beszámolókból értesül az olvasó, a magyar parlamentáris köztársaság kihirdetésére is csak egyetlen magánlevél keltezése utal. Molnár János tehát inkább a romániai diktatúrában megcsontosodott életet részletezi, kevésbé érzékeltetve azokat az időket, amikor a hatalom már nem foghatta tovább Tőkés Lászlóra és a magyarokra az elégedetlenkedést. A magát Jézus menyasszonyának valló Fehér Magdolna bizakodni kezd, hogy Isten végre megítéli a kommunizmust, visszaadja a szabadságot, bár annak közeledését tapasztalva imáiban mind gyakrabban ostorozza a pogány világot az egyre szabadosabbá váló élet miatt.
Molnár János Fehér Magdolna beomló lelke tárnáinak sötétjében engedi el olvasóját, s a személyiség bomlásában talán nem túlzás a szocializmus vasárnapján, a közelgő rendszerváltozással felgyorsuló erkölcsi oszlás párhuzamát látni. Ahol az Apokrifben kontúrjaikat veszítik a romániai események, ott élesednek ki a fiatal író, Csender Levente első könyvét záró, Magyarország messzire van című novellájában. A szerző kötetében a nyolcvanas évek élhetetlen Romá­niájáról szól, amelyben a munkanélküliség és az alapvető létfeltételek hiánya kiváltotta trauma, az előle való önpusztító menekülés szétveri a családokat, rokoni kapcsolatokat, és a lejtőre került emberi sorsok szintén mélybe tartó pályára terelik a következő generációt is. E nemzedék utcára menekülő, csellengő kamaszai közvetlenül a forradalom után, a várakozásokkal teli új év első napján próbálnak Magyarországra szökni, de a vonat, amelyen elrejtőztek, visszahozza őket ugyanabba a kisvárosba, ahonnan elindultak – éppen aznap, mikor az állomásra tódult lakosok a Magyarországról érkező segélyt várják. Ez a novella- és kötetzárlat is jelzi, hogy Csender Levente világában a nyomornak nincsen hátsó kijárata, csak lefelé, az alagsorba vezető lépcsőkön lehet lebotlani az ablaktalan sötétbe.
Ahogyan a novella kamaszainak zilált szilveszterestéje az újszövetségi utolsó vacsora parafrázisává válik, úgy tűnik át Vincze Ferenc kisprózájában, a sorompók közöttben a forradalom után Magyarországra települők segesvári váróteremben töltött éjszakája a Getsemáne-kert virrasztó magányába, mint azt Koncz Tamás kritikus megállapította. Mindkét novella a szenvedéstörténet első állomásaira utal tehát, s az elszármazás kálváriája Csender Levente Keresés című elbeszélésében folytatódik, amely egy forradalom után egzisztenciáját veszített család magyarországi viszontagságait, felbomlását dolgozza fel.
Kiss Judit Ágnes Szomor Veronjának, mindenki keresztanyjának történeteiből egy „változó falukép szatirikus szociográfiája” kerekedik, mint arra Alföldy Jenő elemző írásában rámutatott. Nem Szomor Veron elbeszélői hangvétele szatirikus: alkatától idegen a gúny, az ostorozás, inkább értetlenül vagy csendben megütközve fogadja a világvégi falu, Zsanóc életének rendszerváltozás szülte új jelenségeit; a szatíra egyrészt az ellehetetlenülésükben kiábrándult, munkanélküli segélyen tengődő lakosok száján születik, válaszul a polgármesterek ténykedésére, másrészt megteremti önmagát: A vasszűz című fejezetben Begyes Tóth Karcsi polgármester, akit mindenki csak Szófosó Karcsinak hív, és aki állandóan ünnepségeket rendez emberfeletti erőfeszítéseinek tiszteletére, az EU-csatlakozás emlékére szabadságszobrot emeltet a templom előtt, amelynek szájából majd az igazság szava folyik, de avatásakor csak rozsdás vizet köp a falu nagy mulatságára. E szatíra mögött azonban érzékelhető a tengődés önvédelme, amely Kiss Judit Ágnes látleletének sarka: a polgármesterek látszatintézkedései mellett a maga pusztulását tartósító falu a szélhámosokkal együtt a tenni hivatottakat is kiveti magából. S bár a csoda alátekint Zsanóc száműzöttjeire, a sorsán túladó települést messze elkerüli.
Szomor Veron elbeszélését az ágya fejében percegő szú, a közelgő halál sejtése mélyíti néhol vallomássá, Burns Katalin Szőttesek regénye című művében a gyónás már a továbbadás eszköze is. A könyv egyfelől a hallgatás regénye, a testvérgyilkosság évtizedes terhét magukban hordó fivéreké, akik társadalmi magatartásminták jelképei is: egyikük felesküszik a kádári hatalomra, másikuk megőrzi öntörvényét s később a szabad sajtó harcosa lesz, a többiek pedig beérik a pártújságban öt színre egyszerűsített valósággal, de a rendszer leköszöntével az új világban egyre idegenebbül érzik magukat. A kisregény másfelől végigelemzi az oszló titok unokákra kifejtett hatását, akiket ugyanúgy nyomaszt felmenőik bűne, mintha maguk követték volna el, mert viszonyuk őseik felé megkérdőjeleződött bennük az elhúzódó, folyton levegő után kapkodó vallomásban, sőt vállukon érzik az ítélet terhét, és lassan megérik felismerésük, hogy látva a média kultúrát elöntő korlátoltságát, kötelességük a múltat és idegenkedésüket mozgósítaniuk.
Molnár János Apokrifjének és Kondor László Csak néhány évének (Magyar Napló, második díj) cselekménye a rendszerváltozáskor ér véget, és különösen a Kondor László könyvében kifejezésre jutó, bizakodó várakozás a regény megalkotottságán túl az azóta eltelt húsz év távlatából nyer többletjelentést. A szerző értelmiségi pályára készülő hősének – erkölcsi tartása és szerencsétlen véletlenek miatt – olyan láncreakcióba kerül az élete, amely végleg meghiúsítja terveit. A hős bárhogyan próbálja, képtelen a hatalom tekintetét elkerülni: abban akarata ellenére megbízhatóvá válik, újabb vesszőfutásokba kényszerülve. A regény fiktív szerzője börtönben írja meg visszaemlékezését, és közelgő szabadulása, illetve egy új élet hite felől nézve a börtön mint a saját élet ellehetetlenítésével büntető, beszűkített élettér egyúttal a szocializmusra utal.
„Ő a tömeget látta, én az arcokat. Ő azt mondta, ellenzék, hatalom, jobboldal, baloldal, zsidó, keresztény, értelmiség, munkásosztály, polgárság, én azt mondtam, Eichner bácsi, Konrád bácsi, Márta, Apa, Flóra, Éva nővér, Bánfalvi alezredes, Tanár úr, Dudus néni. (…) Úgy szaladtam a történések után, ahogy a tavasz után szoktam. Részévé váltam, de szinte semmit nem értettem belőle” – írja Berta Zsolt a rendszerváltozásról Jancsiszög című, szintén fiktív szerzőjű kópéregényében (Magyar Napló, különdíj), amelyben a boldogulni akaró hősök sorsfordulatain átszüremlik a kádári diktatúra, majd az azt követő évek magyar valósága. A nagyregény elbeszélője az idézett szövegrészlet alapján látszólagos értetlenséggel viszonyul a társadalmi változásokhoz, holott a Jancsiszög – amely egy hármas barátság története, ezen felül nemzedék-, sőt családregény is – szereplőgárdájában minden felsorolt réteget megelevenít és nyomon követ. Nemcsak hőse kalandjai miatt pikareszk is egyben (Cseke András fennmaradásáért vagy más okból nem mindig a törvényes utat választja), hanem mert a kalandok, megpróbáltatások nemegyszer a Kádár-rendszer, illetve az újabb magyar berendezkedés szatírái. A Jancsiszög egyik legmeghatározóbb figurája Bánfalvi alezredes, aki a kádárizmusban rangját annak köszönhette, hogy 1968-ban, a prágai tavasz idején elfoglalt egy csehszlovák laktanyát, majd a nyolcvanas években nagy tételben lopta a Honvédség benzinét, a rendszerváltozást követően pedig, tőkéjének és régi kapcsolatainak, állami megrendeléseinek köszönhetően egész vállalkozás-birodalmat létesített.
Bányai Tamás Mire minden jóra fordul (Barankovics, fődíj) című regényében egy kilencvenes évek végén Amerikába áttelepült teherautósofőr múltját bontja mozaikokra. Sárdi Mátyásban a kádárizmus kisemberét rajzolta meg, aki semmi mást nem akart soha, csak nyugton, gondtalanul létezni: fekete fuvarokkal biztosította a szocialista jólétet maga és felesége számára, békében élt a hatalommal s önmagával, és életminőségén nem tervezett változtatni az új rendszerben sem. Bányai Tamás egy tönkrement házasságban a rendszerváltozással megszülető sajátos jólétfelfogások elszabadulását ábrázolja, például egy olyan ellentmondásos önérzet működését, amely évtizedes beidegződésében a kizsákmányolókkal együtt már a beosztásban dolgozókat is lenézi, mert másnak termelik a hasznot, s hogy magához hű legyen, feladja állását, vagy szép lassan kirúgatja magát, és bár elérkezettnek látja a könnyű pénzszerzés idejét, hogy elképzelt fővállalkozóként maga is utálata tárgyává váljon, túl élhetetlen ahhoz, hogy szavaihoz felzárkózzon. A regény másik nagyportréja, Berta Zsolt könyvéhez hasonlóan, a tettek idejét szintén felismerő, a szabadságot a csaláséra is kiterjesztő, ezzel önmagát feloldozó újgazdag vállalkozóról készült.
Míg Bányai Tamás hőse illegális bevándorlóként is a száműzetés önkéntesének tekinthető, Bacsik Lüszien Vágányzárában (Magyar Napló, különdíj) egy fiatal, de „piacképtelen” értelmiségi hajléktalanná válásával a konzum-civilizáció parabolikus kritikáját alkotta meg. Az új világrend programszerű parancsával önmegvalósításra sarkall ugyan, a személyiséget valójában üresre facsarja és megtölti magával, az „élvezetet egyedül a (…) fogyasztásban találó lényegiséggel”. Bacsik Lüszien a rendszerváltozást főhősének kilakoltatásában ábrázolja, aki ebben eleinte valami új születését látta, kényelmes elképzeléseihez való ragaszkodásában pedig a forradalom megalkuvását, mert a gyűlölt régiből bizonyos kiváltságokat át akart örökíteni, vagy éppen csak a helyzetével nem mert igazán szembenézni, pedig a valóság egyre kikerülhetetlenebb számára: visszafordíthatatlan helyzetéért senki nem felel, utalva az elaprózódó társadalmi felelősség következmény nélkül maradó mai jelenségére.
Bacsik Lüszien hőse kétségbe vonta mindazt, ami a jelen társadalom tagjai számára megkérdőjelezhetetlen, Pósa Zoltán több nézőpontú regényének, Az ifjúság maradékának (Magyar Napló, különdíj) szabadosságukban vergődő szereplői az alkoholizmus zátonyán ébrednek megalkuvásukra, amelyet megdi­csőü­lésükért öltöttek ma­gukra egy rendszerváltozás után német tulajdonba került, liberálisnak mondott megyei napilap újságíróiként. Pósa Zoltán párhuzamot von az egyik, szocializmusban magát párthűnek tettető, valójában belső emigrációba vonult, szenvedélybeteg értelmiségi szereplője és újságíró hősei között: előbbi belehal a felismerésbe, hogy a szabadság semmit nem ér abban a végtelenül beszűkült élettérben, ahová korábban a diktatúra kényszerítette az embert, aki ma magát kényszeríti ugyanoda, mert másként-máshol élni képtelen – utóbbiak életét pedig felemészti a sajtó átpolitizált és kisajátító „szabadsága”.
Pósa Zoltán némelyik hőse előtt mégis megnyílik a továbblépés kegyelme, nem úgy Nagy Gábor két szálon szőtt regényének, az Álmodozók és álmatlanok (Magyar Napló, harmadik díj) Munkácsy-díjas képzőművésze előtt, aki ellen arctalan erők szövetkeznek egy nyugat-magyarországi város főterén felállított szobra miatt, amely 1956 ötvenedik évfordulójára készült. Nagy Gábor a diktatúrára jellemző lehallgatás, kihallgatás, elhallgatás módszerének továbbélését ábrázolja hősén keresztül, aki nyilvánosságának következetes felszámoltatásával kezd megszűnni létezni; párhuzamba állítva az egykori kommunista és a kortárs művészetben is erősen jelenvaló, magát liberálisnak tartó hatalmi gondolkodást, hiábavalónak és fehér asztalos forradalomnak nevezi a rendszerváltozást, amelynek a hatalmi elit helyett a nemzetet sikerült végérvényesen leváltania.
Horváth (EÖ) Tamás vitadrámára emlékeztető regényének címe: Ahol a part szakad (Magyar Napló, különdíj) egyértelműen kijelöli cselekményének idejét, a rendszerváltozás hajnalát, s Ág János, mint egy garabonciás, akit vihar kísér útján, e hajnali, kijózanító látomásban tér vissza a Városba, a szocialista nagyipar egykori fellegvárába, kamaszéveinek színhelyére, ahol kénytelen szembesülni vele, hogy nincs már jelen, afféle szembenállóként kiretusáltatott a valóságból, és felmutatja kivetettsége mögött a valóság elleni összeesküvést. Horváth (EÖ) Tamás elbeszéléseiből már ismert, elhívását vállaló, prófétákat idéző hőstípusa elevenedik meg Ág Jánosban is, akinek tiszte a látás, s hogy meglelje a valót, és azt a Városnak felajánlja. Égszakadásos, színvalló éjszakában, a kocka perdültének látszatában vitatkozik egykori ellehetetlenítőjével, a hatalmat megtestesítő Gaállal egy általános tisztító akarat létezéséről, amelyre ráköszöntött az idő. Csakhogy „nem lehet elvárni mindenkitől, a többségtől, hogy kívánságait idő és tágasság mérlegére tegye”. Horváth (EÖ) Tamás nyelvi sűrítettségében is példaértékű regényében pontos lélekrajzát alkotta meg a kádárizmusban eltompított, szabadságot és a vele járó felelősséget, emlékezést félő embernek, aki csak biztonságot, valamiképp boldogulni és túlélni akar. Gaál szerint a változás, amit az emberek sem akarhatnak, a hatalom kezdeménye, nem lesz vérátömlesztés: a vér marad, csak új testbe kerül. Akhilleusz sosem győzheti le a teknősbékát a valóságnak e zénóni káprázatában, mi több: az újratemetettek hatodik koporsója, a történelemképpel való szakítás és az eljövendő változások ígéretének jelképe valójában a hatalom átörökítéséé, győzelméé – Ág Jánost és nemzedékét fedi.
Horváth (EÖ) Tamás regénye erőviszonyainak folyamatos változásában táplálja feszültségét, és a meghamisított valóság végül visszatámad Ág János létezésének igazolásában. Tompa Z. Mihály könyve, Az állomásfőnök megkísértése (Barankovics, második díj; Magyar Napló, különdíj), amely szerkezetében szintén a dráma szituációs szövegműködését idézi, a rendszerek feletti és a mindenkori kormányt kiszolgáló hatalmat, a napjainkban is működő megfigyelő apparátust mutatja be egy vidéki vasútállomás bezárásának előzményeit és következményeit feldolgozó szövevényes történetben, amelyben a vasútforgalom visszaállításáért küzdő, országgyűlési képviselővé választott állomásfőnök a saját bőrén tapasztalhatja meg a demokratikus berendezkedéssel járó kettős mérce gyakorlatát. Tompa Z. Mihály regényében az élet és a privát szféra minden területére kiterjedő, sőt abba bele is avatkozó megfigyelés mellett a mindenkinek közös érdekében álló hallgatásról is szól, mint a rendszer biztosítékáról: irattárak zárva maradt ajtóiról, évtizedekre zárolt vagy eltüntetett aktákról.
A pályaművek és novellák legmeghatározóbb attitűdje, a kívülállás, fakadjon bár az elszármazás, ellehetetlenülés, bebörtönzöttség, kivetettség vagy elhallgatottság élményéből, nemcsak a bennük ábrázolt rendszerváltó, köztes nemzedék sajátja, hanem a következő, fiatal generációé is, nem egy regényben elhalványítva a közelmúlt magyar történelmének cezúráját, a rendszerváltozást. A kívülállás írói nézőpontja e könyvek többségében felcsavart bírálattal szervesült, kevés esetben némi egyoldalúságot, a valóság elrajzoltságát eredményezve, nem számolva azzal, hogy a személyes vagy közösségi kudarcok, tragédiák mélysége egyúttal felülnézete magaslatait is kínálja. A regények többsége mégis képes volt egyszerre szólni és elemelkedni érintettségétől akár az irónia, a szatíra stílusjegyei révén, akár a több nézőpontú vagy vallomásos elbeszélés alakzataiban, a múltbéli bűnök bocsánatát hirdetve és a továbblépés tereit kijelölve, hozzátéve, hogy az írói kívülállás, Horváth (EÖ) Tamás kifejezésével, egyben a tisztán megőrzött szókészlet tanúsága is.

(A dolgozat elhangzott A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban című konferencián a Magyar Írószövetségben. 2009. március 6-án.)

Alföldy Jenő
Százezer éve nézni a pillanatot
Előzetes tájékoztató a Magyar Napló regénypályázatáról

Több mint egy év, mintegy tizennégy hónap állt rendelkezésükre kisregényük megírására azoknak a (bármilyen állampolgárságú) magyar tollforgatóknak, akik részt óhajtottak venni a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány irodalmi pályázatán. A folyóirat 2006. februárjában adta közre először a felhívást, és 2007 márciusáig minden számában megjelentette. A jeligés kéziratokat március közepéig fogadta a szerkesztőség, a postára adás dátumát véve figyelembe. Ekkor járt le a határidő – ezt a versenyzők tiszteletben is tartották. Eredményt 2007. június 2-án, a Magyar Napló könyvheti hajóján hirdetünk.
Összesen nyolcvannyolc pályamű érkezett be, s a kisregény műfajban ez tekintélyes mennyiség. Sejtésem szerint nemcsak az elnyerhető pályadíj összege vonzotta a résztvevőket, hanem az is, hogy a nyertes és helyezett műveket megjelenteti a Magyar Napló Könyvkiadó, és hogy a folyóirat szerkesztősége nyilvános értékelést, sőt szakemberekkel lefolytatott vitát is ígér a legjobb kisregényekről.
A zsűrizésben öt szakember vett részt, a fiatalabb és az idősebb korosztályt egyaránt képviselő szerkesztők, kritikusok, Oláh János, Vasy Géza, Bíró Gergely, Sturm László és jómagam. A nyertesekről e cikk írásakor még fogalmam sincs, a zsűri csak május végén hozza meg döntését (e soraimat lapzárta miatt legalább egy héttel előbb le kell adnom a szerkesztőségnek). A kéziratok egyik elbírálójaként szeretném előzetesen megosztani a versenyzőkkel és a folyóirat közönségével a pályázatra vonatkozó nézeteimet.
Fölidézném a kiírást: „A pályázat tárgya olyan regény, száz oldalt meghaladó kisregény vagy elbeszélés, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja az 1989–90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit.” Ennyi volt a terjedelem és a téma meghatározása. A formai feltételek így szólnak: „Az ábrázolás hitelessége mellett a zsűri elvárja és méltányolja az írói nyelv példás magyarosságát, stiláris biztonságát, szépségét”. A tizenhárom hónap minden folyóiratszámában megjelenő felhívás irányadó elveként idézte József Attila szerkesztői bevezetőjét a Szép Szóban, amelyben a költő így értelmezte az induló lap címszavait: „»Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. (…) Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi értékek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.” Felhívásunk így folytatódott: „Magától értetődően ez nem stilisztikai vagy bármilyen szellemi áramlathoz kötött előírást jelent, hanem igazmondást és felelősséget, egyszóval tehetséget.”
Hogy a pályázat célját és értelmét még világosabbá tegyük, a Magyar Napló 2006. márciusi számában műhelybeszélgetést folytattunk hármasban az irodalmi vetélkedőről. A riporter szerepét Ekler Andrea vállalta, kérdéseire Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője és e sorok írója válaszolt. A beszélgetés során olyan kérdéseket igyekeztünk tisztázni, amelyek valószínűleg sok pályázó előtt is fölvetődtek.
Mindhárman egyetértettünk abban, hogy elutasítjuk a húsz-huszonöt éve érvényre emelt és szinte hivatalossá vált irodalomszemléletet, amely szerint az irodalomnak már nem feladata, hogy fölvesse a társadalom égető kérdéseit, mert ezt a feladatot elvégzi a sajtó és a parlament. Ha ezt a nyolcvanas évek eleje óta változatlanul hangoztatják a különböző fórumokon folyamatosan jelen levő irodalmárok, akkor már azért sem lehet igazuk, mert időközben megtörtént a rendszerváltozás, és ez már önmagában is a deklarált sajtószabadság és demokrácia minden szépítgetést elsöprő bírálata volt. A tételt mégsem cáfolták meg hangoztatói, nem vonták vissza, és még árnyalni sem próbálták. Az irodalom szégyenteljesen elsorvasztott pénzügyi támogatása, melyet jórészt a hivatali klientúrának tartanak fenn, az állami díjak kontraszelekcióról árulkodó odaítélése, a legnagyobb nyomtatott és elektronikus fórumok értékelő és reklámozó tevékenysége, vagy akár a hivatalból szervezett utaztatások, jószerivel a késői Aczél-korszak értékrendjét tükrözik napjainkban is.
Műhelybeszélgetésünkben igyekeztünk rávilágítani arra, hogy a nyolcvanas évek elejétől reflektorfénybe állított magyar széppróza (és ahogy a beszélgetés során bővítettük a műfaji kört: az írói szociográfia) kevéssé vállalta magára azt a feladatot, amelyet az elődök nemzedékről nemzedékre a magukénak tekintettek: a társadalom változásaira morálisan érzékeny, humánus szempontokat érvényesítő, az egyén és a közösség állapota iránt egyaránt fogékony írásművészetet.
Úgy véltük mindhárman – és hiszünk benne: még sokan így vélik az országban és a magyar nyelvterületen –, hogy ez a történelmi időszak rendkívüli gazdagsággal kínálja magát az írói feldolgozásra. Lehetséges, hogy részben épp azért maradt el a jó negyed évszázada „vezető műfajnak” kikiáltott hazai széppróza a korszak ábrázolásáról, mert túlságosan sok minden történt – túl sok változás, de túl kevés megoldás. Mert az ember nehezen ismeri ki magát a túlpörgetett események szédületében. Mert az epikai műfajok elsősorban a múlt megjelenítésére irányulnak, és az említett korszak még nagyon közeli múlt, úgyszólván jelenkor. Az elbeszélő műfajok között akad olyan is, amelyik a múltábrázolásnak ellentmond a nevével: a novella újságot, újdonságot jelent. Ettől függetlenül nem szeretnénk összekeverni a szépirodalmat az újságírással. Igaz, Oláh János a múltbeli nagy példákat sorolva, külön rámutatott Illyés Gyula szociográfiájára, a Puszták népére, amely éppúgy életrajzi regény, emlékirat, mint szociográfia. Sánta Ferenc Húsz órája is éppúgy riport, mint regény. Ám az említett művek esetében nem az történt, hogy a pillanatnyi időszerűségben érdekelt zsurnalizmus átruccant a szépirodalom területére. Azt sem mondhatnánk, hogy a költő vagy az író „leereszkedett” az újságírás szintjére. Az történet, hogy mindketten az írói riport és a szociográfia életképes ágával oltották be és tették életerőssé, jól termővé, gyümölcsözővé a regényírást. A Puszták népe, a Húsz óra és a hasonló művek, ha rokoníthatók is a valóságfeltáró újságírói műfajokkal, nem téveszthetők össze a gyorsan elévülő napi hírek kommentáraival, a megcsontosodott viszonyokat vagy az álreformokat és a katasztrófapolitikai intézkedéseket megmagyarázó vezércikkekkel és publicisztikákkal.
Talán furcsán hangzik, de igenis hálás téma ez az íróilag még nagyon kevéssé feldolgozott történelmi korszak, tajtékos sodrában a rendszerváltás éveinek izgalmas eseményeivel, kevesek gyors meggazdagodásával, jóval többek elszegényedésével s a középrétegek keserves küszködésével. A mohón elsietett, minden közszolgálati szférára kiterjesztett és könyörtelenül végrehajtott magánosítás bundázásaival. Azzal, hogy elmulasztottuk – például – egy új, dolgozó és közben kisrészvényes társadalmi réteg kialakulását, és nem hoztuk létre az új középosztályt, hanem engedtük, hogy mértéktelenül meggazdagodjon az előző rendszer vezetőrétege. Nem erről volt szó ötvenhatban, és nagyon sokan nem így gondoltuk a rendszerváltás éveiben sem. Visszamenőleg ki lehetne deríteni, hogy miként jutottunk idáig, ahol most veszteglünk, átkozódunk, és valamilyen csodára várunk. Ha jobban megértenénk, hogy mi minden fölött hunytunk szemet, és milyen lehetőségek tömkelegét szalasztottunk el, akkor valószínűleg nem néma tanúkként szemlélnénk az ország kifosztását és kiárusítását, s a történteket tudatosítva, előbb-utóbb rájönnénk, hogy mit cselekedjünk.
Az eredményhirdetés előtt nem szeretnék konkrét műveket idézni vagy ismertetni. Nem sok áldás volna rajta, mert könnyen keresztezhetném a zsűri munkáját, és önellentmondásba keverednék, ha más művet emelnék ki, mint amelyet díjazunk. A magam nevében csupán annyi mondhatok előlegül, hogy bár szakmányban olvastam a beérkezett pályaműveket, s bár a kisregény nem tucatáru, az olvasás pedig nem favágás, azért nagy öröm volt ez a zsűrizés. Akkor is, ha kiadós vitáknak nézek elébe kézirat-elbíráló társaimmal. Az a sejtésem mindenképpen bevált, hogy nagy szükség van ma ilyen irodalmi vetélkedőkre, mert az elmúlt másfél-két évtized folyamán szükségképpen ki kellett termelődniük azoknak az íróknak, akik a nagy társadalmi változások, várakozások, csalódások és megrázkódtatások folyamán szerezték meg alapvető, írásra ingerlő tapasztalataikat és írói érzékenységüket, s ennek megfelelően alakították ki munkamódszerüket. Nem tudnék, és nem is akarnék tetszetős, „izmus”-ra végződő nevet adni az új látás- és írásmódnak, pedig érzékelek e művekben ilyesmit, nem is egy félét. Olvasói életpályám folyamán, jó néhány évtizede sokszor meggyűlt már a bajom az egyedül üdvözítőnek kikiáltott ó- és neo…izmusokkal, kizárólagos alapvetésekkel és kategorikus elutasításokkal. Örülök a pályaművekben mutatkozó sokféleségnek, a minőségelv érvényesülésének és a kifinomodott társadalmi érzékenységnek, a határozott nemeknek és a határozott igeneknek, s annak, hogy az életminőség iránti igény – amit nevezhetek a társadalmi viszonyokra kiterjedő létkritikának is – szükségképpen újszerű és eredeti formában csapódik le. Örülök az írások java részében megnyilvánuló emberséges szellemnek, az egyén és a közösség érdekeit illető arányérzéknek. Nem ez az első irodalmi pályázat, amelynek elbírálásában részt vettem, de elmondhatom, hogy ilyen magas színvonalú szépprózai művekkel és szociográfiaszerű írásokkal még nem találkoztam – jóval nagyobb díjakkal meghirdetett és hangosabban beharangozott országos pályázaton sem. A mostani zsűrizés során szerencsém volt néhány olyan kisregényhez, amelynek maradandó olvasói élményt köszönhettem, mert úgy éreztem, hogy szerzője, József Attilát szabadon idézve, „százezer éve nézi a pillanatot”, és ha csak egy ilyen lett volna a meglehetős kézirattömegben, amelyen hivatásos betűfalóként át kellett magamat rágnom, már azt mondanám, hogy nem fáradtam hiába – de nem csak egy ilyennel találkoztam. Remélem, lesz még rá alkalmam, hogy a konkrét művekről is kifejtsem véleményemet.