Regénypályázatok

Alapítványunk közreműködésével megjelent a Ferdynand Gregorovius lengyel és magyar dalai c. kötet

Az alábbiakban olvashatnak a szerzőről és a könyv hátteréről, amelynek előszavát Kovács István polonista írta, az illusztrációkat pedig Herman Róbert történész válogatta:

Bez nazwy-1_fekvo

Ferdynand Gregorovius Mazowszében és Królewiecben                                                       1821 – 1852

  1. Rövid életrajz

Ferdynand Adolf Gregorovius 1821. január 28-án született Nidzicében (Neidenburg). A városka a XIX. században, csakúgy, mint az egész Warmia és Mazowsze (Mazovia), Kelet-Poroszországhoz tartozott. Ferdynand  apja, Ferdynand Tymoteusz, 1819-től  járási bíró volt, tudott lengyelül  is. Felesége, Wilhelmina Kausch halála után másodszor is megházasodott, az özvegy von Colrepp Emiliát (lánynéven Dressler) vette feleségül. A nidzicei bírónak kilenc gyermeke született – közülük négy gyermekkorában meghalt. Ferdynand az első házasságból származó legfiatalabb gyermek volt.

A Gregorovius család mazowszei származású volt, családnevük eredetileg Grzegorzewski volt. A család őse a XVI. század közepén telepedett le  Mazowszében. 1525-től Mazowsze mint Porosz Hercegség (Fürstentum Preussen) lengyel fennhatóság alá (mint lenno) tartozott.

Ferdynand ősei áttértek az ágostai evangélikus hitre, és vagy lelkészek, vagy bírók voltak. A barokk korban általános szokás volt a lengyel családneveknek latin formát adni. Az első Grzegorzewski, aki a Gregorovius formát használta, Lőrinc (Wawrzyniec), Pisz-ben (Johannisburg) volt evangélikus esperes, 1646 és 1729 közt élt. Ugyanilyen módon változtatták nevüket a Boreckik Boretiusra, Maleckik Maletiusra, a Grabowskik Graboviusra, a Gizyckik Giseviusra, stb. Hozzátehetjük, hogy az ismert mazowszei nyelvvédő Gustaw Gisevius (1810-1848) közeli rokona volt Ferdynand Gregoroviusnak. Lehetséges, hogy találkoztak is, hiszen Gregorovius gyakran látogatott Mazowszébe.

Gąbinben (Gumbinen) érettségizett 1838-ban, majd Królewiecben (Königsberg) iratkozott be a teológiára. Mivel azonban nem érzett hivatást a papi pályára, a Filozófiai Fakultáson tanult tovább, ahol 1843-ban  doktorált Karol Rosenkranz professzornál Plotini de pulchro doctrinae, azaz Plotinus esztétikájának alapelvei (Plotinus, a neoplatonizmus megalkotója, 204-269 körül élt). Ezzel a munkával vette kezdetét Gregorovius érdeklődése az antikvitás iránt. Egyelőre, a negyvenes évek közepétől, a német politikai életbe vetette magát, és a lengyel ügyeknek is figyelmet szentelt. Az 1848-as forradalmak idején a demokratikus szellemű „Neue Königsberger Zeitung” hasábjain publikált, és ugyanakkor kezdte közölni első szépirodalmi és politikai műveit, melyekről egy következő fejezetben szólok. 1851-ben két könyvet adott ki Królewiecben: egyik Hadrianus császár Rómájáról szól, a másik mű egy dráma a bizánci Tiberius császárról. 1852-ben Rómába költözött, hogy annak középkori történetével foglalkozhasson. Az ezt tárgyaló nyolckötetes művéért (1855-1872) kapta meg 1876-ban az Örök Város díszpolgárságát. Szintén nagy sikere volt az ötkötetes Itáliai peregrinációk (Wanderjahre in Italien, 1864-1877) című műnek. Az ötvenes évek közepén nagy részvéttel írt a római gettó zsidó lakóinak sorsáról, verset is írt Klagegesang der Kinder Juda in Rom (Juda gyermekeinek panaszdala Rómában). 1874-től Münchenben élt, ekkor Görögország és Bizánc történetével foglalkozott (Korfu, Athenasis, Geschichte der Stadt Athen im Mittelalter).

A XIX. század utolsó negyedében Dél-Európa egyik legismertebb és legolvasottabb történésze volt. Róma említett díszpolgársága mellett sok olasz tudományos társaságnak is tagja. Tagja lett a Bajor Tudományos Akadémiának, valamint a II. Maximilián bajor király kapitulumának is. Össznémet szempontból a mazowszei Nidzice legnagyobb fia volt. 1891. május elsején hunyt el Münchenben. A Bajor Tudományos Akadémia nekrológjában szerepelt többek között, hogy „a Kelet-Porosz Nidzicában született, a lengyel határ közelében, mazurok között”.  

  1. Oppozícióban országa kormányával

1840-ben IV. Frigyes porosz király Królewiecbe érkezett koronázási ünnepségeire. A Masovia-korporáció nevében Gregorovius köszöntötte, amiért az uralkodótól egy gyémántokkal  kirakott dísztűt kapott –  amit 1848-ban eladott Berlinben 80 tallérért egy zsidónak.

A Vormärznek nevezett ellenállási mozgalom 1841-ben kezdődött, amikor Johann Jacobi królewieci zsidó orvos Vier Fragen (Négy kérdés) címmel brosúrát adott ki, melyben a cenzúra megszüntetését, országos nemzeti (nem nemesi) képviseletet, nyilvános bírósági eljárásokat követelt. Ugyancsak élesen bírálta a mindenható állami bürokráciát. Jacobi nyomában járt, sőt még messzebb ment követeléseiben a liberális „Königsberger Hartungsche Zeitung”. Összporosz alkotmányt, a „Német Szövetség” helyett minden német államot egyesítő államformát, teljes vallásszabadságot, a zsidók emancipációját, s végül az orosz politikai befolyástól való teljes függetlenséget követelte, mely 1815-től, a Bécsi Kongresszustól kezdve súlyosan ránehezedett a németekre.  A liberális mozgalom gyorsan fejlődött a negyvenes évek közepétől. Létrejött egy Polgári Társaság (Bürgergesellschaft) 700-1000 taggal. Amikor a rendőrség betiltotta, informális társaságként az Óvárosban, egy kertben találkoztak. E mozgalom legfontosabb vezetőihez tartozott Ferdynand Falcon orvos, Ludwik Walesode újságíró, Aleksander Jung író, teológus, dr. Karol Witt tanár, Rudolf Gottschall író, és mások. A mozgalom az Ifjú Németország és az újhegeliánusok befolyása alatt állt, de figyelmet keltett nemcsak Poroszországban, hanem egész Európában is. Gregoroviust is ott találjuk  a królewieci Vormärz centrumában, a Polgári Társaság tagja, 1845. júliusában egy referátumot is tart, amiért rendőrségi figyelmeztetést és pénzbüntetést kapott.

Korábban, 1843-ban álnéven kiadott egy rövid, éles hangú szatirát:Konrad Siebenhorns Höllenbriefe an seine lieben Freunde im Deutschland (Konrad Siebenhorn levelei a pokolból németországi kedves barátaihoz). Formailag Dantét utánozta, ám tartalmilag nemcsak a poroszországi, hanem egész Németországban   uralkodó politikai és társadalmi viszonyokat bírálta.

  1. A lengyelek hű barátja

Nidzice lakosai évszázadokon át érdeklődtek a lengyelek sorsa iránt, már csak azért is, mert városkájukon keresztül vezetett az út Varsóból Królewiecbe. Leginkább gazdasági ügyek érdekelték őket, az árucsere, valamint a tiltott áruk kétoldalú csempészete.

Gyorsan eljutottak hozzájuk a varsói politikai és háborús hírek. 1807-ben például itt állomásozott, majd szervezett hadikórházat Józef Zajączek tábornok. A néhány éves Ferdynand biztos hallott róla a város idős lakóitól. A novemberi felkelés híre is gyorsan nagy visszhangot keltett náluk. Ahogy Ferdynand testvére, Juliusz visszaemlékezett, általánosan ismert, olvasott volt Nidzicében a varsói, demokratikus szellemű „Nowa Polska”, a felkelésért elsősorban a fiatalabb nemzedék lelkesedett. Ennek a lelkesedésnek nagyszerű dokumentumai az ún. mazur csempék. Az egyiken ez olvasható: „Nem veszett el még Lengyelország, de el kell vesznie Urának” – vagyis Oroszországnak. Ez az atmoszféra hatotta át Ferdynandot is, élete végéig hű maradt hozzá, amit minden életrajzírója hangsúlyoz. Nem olvashatjuk meghatottság nélkül Der Polen-zug (Lengyelek vonulása) című, 1832-ben írt verset. Edward Martuszewski (1921-1981) olsztyni történész szerint Ferdynand testvére, Gustaw, részt vett a lengyel felkelésben, majd 1833-ban a görög függetlenségért vívott harcokban.

Ferdynand 1845-ben színes, sok szálú regényt írt Werdomar und Wladislav aus der Wüste Romantik (Waldemar és Wladislav a romantika vadonából).

A 48-as forradalmak idején adta ki Idee des Polentums (A lengyelség eszméje) című művét, melyet a nagy lengyel demokratikus történésznek, az emigrációban élő Joachim Lelewelnek dedikált. Így fordult hozzá a Bevezetésben: „ Több éve már, hogy szeretettel vizsgálom az Ön népének történelmét. A szerencsétlenségek megindító iskolája, a fájdalom magasztos filozófiája, melyet a királyok láthatólag soha nem értettek, a népek pedig hitszegően, hálátlanul elfeledtek. Mintha nem Lengyelország lett volna, akit Európa keresztre feszített, hogy szégyenteljes gyalázattal megmentse az emberiséget a politikai hazugság erőszakától. Van-e vajon ehhez mérhető másik áldozat? […] Az Ön könyvei voltak lelkem forrásai, Hérodotosz műveihez hasonlók, telve hellén egyszerűséggel, a lélek római nagyságával, kétszeresen meggyőzőek a fájdalmas történetiséggel […] Mint német érzem hazám felelősségét” (kiemelés J.J. – ford. E. Martuszewski). – A könyv két részből áll. Az első Lengyelország történetét ismerteti a kezdetektől a felosztásokig, a második a nagylengyelországi felkeléssel, és Lengyelország restituciójának lehetőségével fejeződik be. A mű célja a szerző szerint „ a lengyelség természetének, rendszere jó és rossz oldalainak bemutatása, valamint a Rzeczypospolita megjavítására való törekvéseké, melyeket a >jezsuita< kabinet-rendszer nem használt ki, hanem erőszakkal elnyomott – végül a lengyel nemzet mártírológiája a szerző koráig, életképességének bemutatása, jövőjén való töprengések”.  – A könyvet valójában nehéz Lengyelország történetének nevezni, inkább historiofilozófiai – szociológiai reflexiók a leginkább jellemző eszmékhez, melyek a lengyel nemzetet fejlődése, léte során jellemezték. Válaszul kritikusainak, elsősorban Rosenkranz professzornak, ezt írta a szerző: „Bebizonyítottuk, hogy az az elem, melyből ez a szerencsétlen nemzet életerejét merítette, és melynek köszönhetően minden szenvedés, pusztító csapás ellenére máig létezik, elpusztíthatatlan, mélyen gyökerezik lelkében […] Nem más ez, mint patriotizmus, hazaszeretet, a lengyelek valódi természete”. Majd feltett egy retorikus kérdést: miért akarják megfosztani ettől a nemes tulajdonságtól a lengyeleket – a Rzeczypospolita hibái miatt? Miért feledkeznek meg az utolsó Jagiellók alatt virágzó nagyszerű kultúráról? A lengyelek hibáit felnagyítják, ami persze megfelel a szociológia módszereinek, hogy a vesztes népet minden oldalról elítélik, befeketítik. A lengyelség eszméje  a hazaszeretet mellett a köztársaság gondolata, ami olyannyira ellenkezik egész Európa abszolutizmusával. Ezt a nagyszerű eredményt, bár csak a nemességre vonatkozik, még Lengyelország eleste sem törölheti el. Emlékeznünk kell, hogy ez az eszme az utóbbi évtizedekben újra életre kelt, megkoronázása volt a Május harmadiki Alkotmány.

Gregorovius fel akarta ébreszteni német honfitársai lelkiismeretét. Emlékeztetett, hogy 1831-ben érdemben semmit sem tettek Lengyelország szabadságáért. 1848-ban a német közvélemény nem akarta tudomásul venni, hogy a porosz seregek fegyverrel törtek a népre, amely csak szabadságot akart. A németek pusztították el egykor Lengyelországot. Nem törölhető el ez a vétek. Hazugság, hogy ezt már jóvátették. A németek, Oroszországgal együtt, tették semmivé a Május harmadiki Alkotmány eredményeit. – Gregorovius, bár a demokratákhoz tartozik, nem takarékoskodott az elismeréssel a konzervatív politikus Adam Czartoryski és  tábora irant. Látta, hogy a jövendő Lengyelországban széleskörű politikai és társadalmi reformokat akar bevezetni. Elismeréssel ír arról is, hogy Czartoryski dícsérte Królewiecet az 1848-as lengyel-párti álláspontjáért.

A lengyelek iránt érzett szimpátiáját Gregorovius költői formában is kifejezte. Először 1848-1849-ben a „Neue Königsberger Zeitung”-ban publikált rövid verseket. Elsőként – feltehetőleg – 1848. szeptember 15-én az Ins gelobte Land  (Az igéret földjére) címűt, ezt követőleg a 16 művet magába foglaló gyűjteményt 1849-ben, Królewiecben, barátja, Wilhelm Bornträger segítségével Polen- und Magyarenlieder (Lengyel és magyar dalok) cím alatt. A kötetet – eddig – nem adták ki újból, bár mindenki, aki Gregoroviusról írt, szólt róla.

A berlini forradalom kitörésekor Ferdynand Gregorovius új lelkesedéssel vett részt a politikai életben. A Demokratikus Alkotmány Klubba tartozott, barátaival és kollégáival egykamarás parlamentet, Németország egyesítését, a halálbüntetés eltörlését követelte, a királyi vétójog korlátozását a parlament döntéseit illetően. Elítélte Ausztria politikáját Lombardiával, Szicíliával és Magyarországgal szemben, 1849. májusában pedig a Porosz Parlament II. kamarájának jogtalan feloszlatását. 1849. június végén került sor a Választójog Védőinek Kongresszusára, melyen Kelet- és Nyugat-Poroszország 47 városának képviselői vettek részt. Gregorovius egyike volt a Pregoła-menti város három képviselőjének; annak a proklamációnak a szerzői közé tartozott, melyben a reakciós választójogon alapuló 1849. július 17-i választások bojkottját igazolták.

A legfontosabb politikai szerepet a forradalom éveiben mégis mint a „Neue Königsberger Zeitung” rendkívül aktív munkatársa játszotta, melyet a városi hatóság nyugtalanul figyelt. 1848-1850 között 92 vezércikket írt, melyekben kifejtette politikai nézeteit csaknem egész Európát, sőt az USA-t  illetően, de – érthető módon –            a fő figyelmet a porosz és német problémákra fordította. Nem hanyagolta el a lengyel, osztrák, olasz, sőt a magyar szabadságharc problémáit sem; elítélte az osztrák-orosz szövetséget, az orosz pánszlávizmust, a Német Parlament gyáva frankfurti határozatait. Gregorovius véleménye az európai politikai változásokra az 1848-1849-es forradalmak idején még pontos elemzésre vár, enélkül nem lehet megírni új életrajzát, amire a legnagyobb mértékben rászolgál.

Mint már említettem, 1850 után Gregorovius Róma és Görögország történetével foglalkozott, de soha nem feledkezett el Lengyelországról, a felosztás bűntényéről. 1854-ben összehasonlította Korzika szerencsétlen sorsát a Lengyelországon elkövetett erőszakkal, 1889-ben, két évvel halála előtt, Aténról szóló művében megismételte véleményét a Rzeczypospolitát ért igazságtalanságról. Érdekes, hogy bár Kelet-Poroszországban született és nevelkedett, ahol a Hohenzollerneknek nagy kultusza virágzott, soha nem érezte magát porosznak, mindig csak németnek. Talán ezért is nézte elismeréssel  élete végén az egyesített II. Német Birodalom hatalmát?

Nidzice és Gregorovius a XIX. század második felében,

későbbi emlékezete

Gregorovius majd fél évszázadot élt Itáliában és Münchenben, de -bár soha nem látogatott el szülővárosába, ifjúsága színhelyére, el nem felejtette. 1864-ben jegyezte le naplójába: „A méltóságteljes vár [Nidzicében] igen nagy volt életem kis történetében – közte és a római Angyalvár közt szoros kapcsolat van. Ha nem álltak volna a keresztesek tornyai Nidzicében, valószínűleg nem írtam volna meg Róma középkori történetét”.

Nidzice elküldte neki a várost ábrázoló albumot, amit Gregorovius autográffal ellátott fényképével viszonzott. Egy a Zamkowa utcában álló házban született, melyre a Városi Tanács 1899-ben emléktáblát helyezett el.

Halála előtt két évvel végrendeletet készített, melyben ikonográfiai gyűjteményét, benne H. Schumacher által festett arcképével a városnak ajándékozta. Sajnos, az első világháború alatt az egész gyűjtemény elégett. Vagyona egy részét testvéreire hagyta azzal a kikötéssel, hogy a tőke kamatait fordítsák nidzicei szegénysorsú gyerekek iskoláztatására. Kifejezte kívánságát, hogy a város  a vár felújításában játszott szerepéért állítson apjának emlékművet. A végrendelet értelmében testét elhamvasztották, ám azzal ellenkezően nem szórták szét hamvait „ a világ minden tája felé”, hanem barátja, Georg v. Werthern beichlingeni (Türingia) birtokának kápolnájában helyezték el. A testvére, Juliusz Gregorovius (meghalt 1891-ben) ezredes hamvait tartalmazó urnát Nidzicébe küldték. Juliusz megírta és saját költségén kiadta a város monográfiáját, amiért a város Tanácsa díszpolgárrá avatta.

1912-ben a város három Gregoroviusnak állított emléket a vár alatt. A felső táblán így szólt a felirat:

A vár gondozójának, Ferdynand Tymoteusz Gregoroviusnak, a járás igazságügyi tanácsosának a hálás Nidzica. 1912.

Az alsó táblán ez volt olvasható:

Az apának szentelt emlékmű a fiak hamvainak ad nyugvóhelyet

Ferdynand Gregorovius                  Juliusz Gregorovius

Róma díszpolgára                         Nidzice díszpolgára

*1821.január 19.                          *1819. január 23.

+1891. május 1.                               +1891. július 18.

1926-ban Ferdynand Gregoroviusról neveztek el egy utcát szülővárosában (ma Rataj utca). 1945. januárjában a szovjet katonák – kincseket keresve – tönkretették az emlékművet. Emlékezett rá azonban a Nidzicei Múzeum háború előtti kusztosa, Gerhard Kniess, aki most a Hamburg melletti Bremerhavenben lakik. Franciszek Jeziołowicz-csal, a háború előtt működő Powiśle-i lengyel mozgalom aktivistájával megkeresték a két urnát – sajnos, hamvak nélkül, az egyiknek a fedele is hiányzott. Rövidesen a Megyei Műemlékfelügyelőség képviselője, Łucjan Czubiel sietett segítségükre, és 1986-ban a vár kapujába falaztatta az urnákat. Az új, svéd márványból készült táblára a következő felirat került:

A Gregorovius-család emlékére

Ferdynand Tymoteusz, apa

Fiai: Juliusz és Ferdynand

Nidzice városáért tett szolgálataikért

A lengyelség barátai a XIX. században.

Ferdynand halálának 100. évfordulóján (1991-ben) a Városi Tanács határozatával a régi Városerdő nevet Gregorovius-park névre változtatták, és 2003-ban  teljes egészében restaurálták a vár alatti emlékművet.

Itt újra felhívnám a figyelmet Gregorovius már említett fontos művére, bár  nem érinti Nidzicét közvetlenül.  A Borussia Kulturális Egyesület első kiadványaként 1991-ben megjelent Gregorovius Idea polskości című könyve, melyet az említett Franciszek Jeziołowicz fordított lengyelre, az előszót e sorok szerzője írta. A művet nagyra értékelte az ismert történész, Andrzej Feliks Grabski (1996-ban).

Befejezésül a következőket szeretném megjegyezni: Nidzice – és nemcsak – német lakossága Ferdynand Gregoroviust tisztelte, mint a városból származó híres történészt. A lengyelek pedig, különösen az 1945 után idetelepültek, azért, hogy mindig megmaradt a lengyelek hű barátjának, akkor is, mikor már  európai hírű tudós történész volt.

BIBLIOGRAFIA

Gregorovius F.,  Die Idee des Polentums. Zwei Bücher Polnischer                                Leidengeschichte, Königsberg 1848

Gregorovius F.,  Idea polskości. Dwie księgi martyrologii polskiej.                                   Przełożył F. Jeziołowicz, opracowal i wstępem opatrzył

  1. Jasiński, Olsztyn 1991.        Gregorovius F.,   Der Ghetto und die Juden in Rom, w: Wanderjahren                                   in Italien, Rom 1856, Bd.1 Przedruk Bremerhaven 1984, wyd. G.Kniess

Gregorovius F., Klagegesang der Kinder Juda in Rom, Deutsches Museum, 1856, przedruk Bremerhaven 1984, wyd. G.Kniess

 

Ferdinand Gregorovius „magyar verseinek” történelmi háttere és Lenau költészetének hatása

 

Miután a Bécs felé terjeszkedő Oszmán Birodalom hadai 1541-ben elfoglalták Budát, a Magyar Királyság három részre szakadt. Középső része betagolódott az Oszmán Birodalomba, az erdélyi vajdaság önálló, de a Portának adót fizető Erdélyi Fejedelemséggé alakult át, míg az ország egykori északi és nyugati részére zsugorodott Magyar Királyság élére a nemesség a gazdaságilag és katonailag erős, befolyásos Habsburg-házból választott királyt. A Habsburg uralkodók az elkövetkező századok folyamán újra és újra megkísérelték a Magyar Királyság, a magyar rendek jogainak, önállóságának korlátozását, felszámolását. Emiatt a magyar politikai elit vezetői, többek között Erdély fejedelmei – Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc – a maradék magyar önállóság megőrzéséért nem egy ízben folytatott fegyveres harcot Bécs ellen. A II. Rákóczi Ferenc által nyolc éven át tartó szabadságharc 1711-ben mindkét fél által elfogadható kompromisszummal zárult. Így a XVIII. század a békés építőmunka időszakát hozta meg a Kárpát-medence népei számára. Az 1780-ban anyja, Mária Terézia örökébe lépő II. József azonban, aki a modernizálás jegyében Birodalmának centralizálására törekedett és magyarországi hivatalszervezetekbe és oktatási intézményekbe is be akarta vezetni a német nyelv kötelező használatát, nem koronáztatta magát királlyá, hogy ne kelljen esküt tennie a magyar törvények megtartására. Egységesítő politikája az öntudatra ébredő magyar nemesség heves ellenállásába ütközött. A II. József halála után 1790-ben trónra lépő II. Lipót – a francia forradalomtól is fenyegetve érezve magát – a magyar rendek megnyerésére törekedve királlyá koronáztatta magát. Ennek feltételeként törvényben ismerte el, hogy Magyarország önálló királyság, amelyet Szent István koronáját viselő uralkodójának saját hagyományai és törvényei szerint kell igazgatnia. Ez azt jelentette, hogy a Magyar Királyságot csak királyának személye fűzi az Osztrák Császársághoz.

Az ekkoriban kezdődő országos reformmunkálatoknak, majd 1825-től a rendszeresen összeülő magyar reformországgyűlésnek II. Lipót törvénybe foglalt kötelezettségvállalása lett a meghatározó irányelve. Az évtizedekig tartó reformmunkálatok eredményeként és az 1848. március 15-én Pesten kirobbant forradalom következményeként megvalósulni látszottak a modern polgári magyar állam alapjait megteremtő követelések, többek között a törvény előtti egyenlőség, a jobbágyság eltörlése, a közteherviselés és sajtószabadság. Az április 11-én a király által jóváhagyott (és alkotmánynak tekintett törvények értelmében) a megalakult független magyar kormány csak a magyar parlamentnek tartozott felelősséggel. A király, aki egyben osztrák császár is volt – (1848-ban V. Ferdinánd, császárként I. Ferdinánd) – csak abban az esetben adhatott ki Magyarországot érintő rendelkezést, ha azt előzőleg a magyar miniszterelnök ellenjegyezte.

A bécsi kamarilla azért ment bele a Magyar Királyság 1848 áprilisában törvényekkel is biztosított önállóságába, mert a Habsburg Birodalomtól elszakadni törekvő déli, itáliai tartományokban súlyos harcok folytak. Miután az idős Redetzky marsall 1848. július 23. és 25. között Custozzánál súlyos vereségek mért az olasz felkelő csapatokra és az őket támogató Károly Albert piemonti-szárd király hadseregére, az udvar a magyar kormány és parlament önállóságának korlátozásába, felszámolásába kezdett. Bevezetőül a magyar kormánynak az engedelmességet már korábban felmondó Josip Jellačić horvát bánt 50.000 főt számláló horvát hadseregével Budapest ellen küldte a magyar parlament szétzavarása céljából. A bécsi egyetemi fiatalság, a liberális értelmiség és a március 13-i és május 10-i forradalmi megmozdulásokban részt vett bécsi nép felháborodva fogadta annak hírét, hogy Jellačić „szerezsánjaival” Budapest felé masírozik…

Ekkor, 1848 szeptemberében Bécs városában születnek az első „Magyarenlied”-ek. Röpiratos versekről van szó, szerzőjük többségükben ismeretlen. Hangulatukat jól jellemzi Julius Schwendának a Der Radicale című időszakos lap 1848. szeptember 29-i számában Hungaria címmel közölt verse, amely annak hírére keletkezett, hogy Jellačić a Budapesttől hatvan kilométerre fekvő Székesfehérvár felé közeledik hatalmas hadserege élén, s a magyaroknak ott, az ősi, középkori fővárosuknál kell döntő csatát vívniuk:

Föl, Magyarok! zászló lengjen!

Lobogók három színe szálljon!

Hajdan Bocskai emelte,

Rákócziak s a Frangepánok!

Vond ki régi, hősi szablyád!

Föl büszke nép, büszke nemesség!

A gyülekező jelt megadták:

Ragadjon fegyvert minden helység!

 

Hungária, előre hát,

Mint harcra szomjazó Bellona!

Jelszavad legyen „Szabadság”,

Amely „Hungariae Patrona”!

Állíts kaput a Szabadságnak,

Hol király-kriptáid szürkéllnek,

Mezején Székesfehérvárnak –

Ott kell győzni a Nép ügyének.

Az ütközetre szeptember 29-én került sor, amelynek következtében Jellačić meghátrált, s kénytelen volt seregével Bécs felé visszavonulni. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Október 3-án az uralkodó – törvénytelenül – feloszlatta a magyar országgyűlést, s csapatokat akart küldeni Jellačić megsegítésére. A felháborodott bécsi nép megakadályozta, hogy a Richter gránátos-zászlóalj elinduljon Magyarországra és forradalmat robbantott ki október 6-án. A magyar parlament tavasszal kivívott az áprilisban elfogadott törvények megvédése mellett döntött. Ez azt jelentette, hogy októberben kitört a nyílt háború a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság, V. Ferdinánd magyar király és I. Ferdinánd osztrák császár között. (Holott a kettő egyazon személy volt!)

Erre a háborúra azonban Magyarország felkészületlen, önálló hadserege éppen csak szerveződőben van. Azok a magyar csapatok rendelkeznek hadi tapasztalatokkal, amelyek június óta harcban álltak – az egyébként titokban Bécs által felbujtott és támogatott – dél-magyarországi szerb felkelőkkel. 1849. január elején az Alfred zu Windisch-Grätz herceg által vezetett osztrák főhadsereg elfoglalja Budapestet, s ország-világ tudtára adja, hogy pár héten belül véget vet „magyar ribilliónak”. A magyar kormány és parlament Debrecenbe költözik és Tisza vonala mögött szervezi az ellenállást. Egyetlen biztató jel ebben az időben, hogy az 1848. december elején a szétzilált erdélyi hadsereg élére került Józef Bem tábornok karácsonyra visszafoglalja Felső-Erdélyt, majd 1849. tavaszának első napjaira egész Erdélyt felszabadítja.

  1. április elején a Tisza középső vonalán összevont magyar honvédsereg ellentámadásba lendül. Négy hét alatt öt vereséget mér az osztrák főhadseregre, amely csaknem teljesen kiszorul a Magyar Királyság területéről. Európa a fiatal honvédsereg győzelmeitől megbabonázva döbben rá, hogy létezik egy nép a Kárpát-medencében, amelynek a neve: magyar. A magyarok iránt támadt rokonszenvet pontosan tükrözi Adam Mickiewicznek április 22-én Párizsban kelt, s a Trybuna Ludu hasábjain magyarokhoz intézett Felhívása:

„Magyar Honpolgárok!

Amikor ügyetek elveszettnek látszott, amikor a reakciós politikusok önző érdekeik javára vereségetekre számítottak, ti nem veszítettétek el a magatokba vetett bizalmat és meg tudtátok őrizni hiteteket az igazság végső győzelmében.

Mi sem csalódtunk bennetek! (…)

Ti, akiknek nemzetsége Európa számára eddig rejtély volt, most valamennyi elnyomott nemzeti harcosaiként tűntök fel; ti, akiknek szemére vetették, hogy arisztokraták vagytok, a nép ügyét véditek, és mindannak, ami Észak kiváltságos osztályaiban eleven, az önfeláldozás példáját nyújtjátok.

Amit elvégeztetek, nagy; mit még el kell végeznetek, magasztos. (…)

Magyar honpolgárok!

Kezetekben a világ jövője. Ha sikerül letépnetek a győzelem gyümölcsét, mint ahogy ki tudtátok érdemelni ennek babérjait, győzelmetek az európai szabadság győzelme lesz.”

Az európai közvélemény – élén a költőkkel – Mickiewiczhez hasonlóan lelkesedik a magyarokért… A nyugat-európai politikusok zavarba jönnek… És szinte fellélegeznek, amikor megtudják, hogy az ifjú osztrák császár, Ferenc József hivatalos kérésére I. Miklós cár 200.000 fős hadsereget küld az alkotmányát megvédő, függetlenségét kivívó Magyarország ellen. Soha ekkora orosz haderő nem jelent meg azelőtt az európai hadszíntéren. A közösen 370.000 katonával rendelkező orosz és osztrák szövetséges hadsereg – (hozzászámítva a szerb és román felkelők tízezreit is) – matematikailag eleve győztesnek számított a 160.000 fős honvédsereggel szemben. A magyarok két hónapon át küzdenek a roppant túlerő ellen. Görgei Artúr tábornok 25.000 fős magyar főserege augusztus közepén Világosnál teszi le a fegyvert a háromszoros túlerőben lévő orosz fősereg előtt. Október elején „ledől a végső bástya”: a Klapka György tábornok által védett Komáromi erőd kapitulál. A honvédsereg pár ezer embere, a kormány, a Habsburg-házat megfosztó parlament tagjainak egy része az Oszmán Birodalomba menekül. Az orosz és osztrák fogságba esett tábornokok, törzstisztek, vezető politikusok többségét kivégzik vagy bebörtönzik, s honvédek tízezreit sorozzák be az osztrák hadseregbe. 1849. október 6-án egyetlen napon a honvédsereg tizenhárom tábornokát akasztják fel és lövik agyon Aradon. Kivégzik az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is, holott tevékenysége az 1848 októberében kihirdetett amnesztia időszakára esett. A nyolcszázötven éve fennálló Magyar Királyságot beolvasztják az osztrák tartományok közé.

A magukra hagyott magyarok hősi harca a világ két nagyhatalma ellen és a bécsi udvar kegyetlen megtorlása sokkolja Európát. Palmerston, az angol külügyminiszter, aki májusban még azzal bíztatta az őt a küszöbön álló orosz intervencióról tájékoztató cári követet, hogy végezzenek a magyar felkeléssel „minél előbb”, a kivégzések hírére ősszel annak kimondására kényszerül, hogy „az osztrákok a legnagyobb vadállatok, akiket a föld hordott a hátán”. Ez mintha egyfajta együttérzést is sugallna a magyarok iránt. Az igazi részvétet azonban a költők fejezték ki. A németek közül többek között Julius Schwenda, Fedinand Freiligrath, Moritz Hartmann, Hermann Grimm és mások. A magyarok előtt Heinrich Heine tisztelgett a legmegrendítőbb költeménnyel, amelynek címe: 1849 októberében. A tizenhat szakaszból álló vers alább idézett négy szakasza mindennél beszédesebb lírai vallomása a világirodalom egyik legkiemelkedőbb költőjének:

Ha hallom ezt a szót: magyar,

szűk lesz a német plundra rajtam,

Zúg és zörög a zivatar

és trombiták harsognak a harci zajban.

A lárma lelkemig rivall,

a régi-régi hősi monda,

vasból való, vad harci dal –

a Nibelungok hullnak porondra.

 

A hősi sor is ugyanaz,

ódon regék, oly ismerősök,

új név, de régi a panasz,

mert ők a „bajnok és a büszke hősök”.

 

Őnekik egy bús végzet int –

zászlójuk a szélben dagad bár,

bukik a hős, szokás szerint,

és győz az állati erő, a barbár.

 

Jóllehet Heinrich Heine írja a legszebb verset a magyarok küzdelméről és tragédiájáról, de Ferdinand Gregorovius az egyetlen német költő, aki csaknem egy teljes verseskötetet szentel a magyarok Európát felrázó küzdelmének, kiemelve benne a magyar-lengyel sorsközösséget is. Megénekelte Bécs elestét, a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány és a parlament Debrecenbe történő áttelepedését, a honvédek egyéni áldozatkészségét, a világosi fegyverletételt, a hontalanná lettek Oszmán Birodalomba menekülését. A verses történetleírásokból kiolvasható, hogy pontosan tájékozott 1848 és 1849 magyarországi eseményeiben. Ugyanakkor az is érződik, milyen meghatározó hatással volt rá Nicolaus Lenau (1802–1850) költészete, „magyar szelleme”. Az 1840-es években versesköteteivel európai hírnévre szert tett Lenau, aki 1835-ben Polenlieder címmel maga is kiadott verseskötetet, Magyarországon (Csatádon) született, s 1818-ig Magyarországon (Pesten és Tokajban) tanult. 1818-as Bécsbe költözését követően is visszatért egy időre (1822-ben) Magyaróvárra tanulni. Nagy visszhangot kiváltó verseivel ő gyökereztette meg az európai köztudatban ma is a magyarság sztereotípiaiként működő fogalmakat: puszta, csikós, gulyás, délibáb, bakonyi betyár, csárda, csárdás, cigányzenész. Hogy milyen hatásosan, arra beszédes például szolgálhatnak Gregorovius Polen und Magyarenlieder című kötetének versei, amelyek színhelyeit Lenau magyarországi díszletei gazdagítják és lírai hangulata hatja át.

Magyarországon több Lenau-emlékhely található. A magyarok iránti szolidaritását kifejező verseivel Ferdinand Gregorovius is kiérdemelte, hogy Magyarországon is emlékezzenek rá.

herb woj warm maz Ambasada_Węgier_logo_kolor_kontra

Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának eredményei

Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának eredményei

Az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló szerkesztősége 2006 elején regénypályázatot hirdetett, amelyben minden magyar író részt vehetett, állampolgárságtól függetlenül. A pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja az 1989-90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit. Az ábrázolás hitelessége mellett a zsűri elvárta és méltányolta az írói nyelv példás magyarosságát, stiláris biztonságát, szépségét.
A zsűri József Attila esztétikai elvét tekintette irányadónak: „Szép szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nem csak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.” Magától értetődően ez nem stilisztikai vagy bármilyen szellemi áramlathoz kötött előírást jelent, hanem igazmondást és felelősséget, egyszóval tehetséget.
A díjak átadására a mára már hagyománnyá vált Hajózzon a magyar irodalommal! rendezvényen került sor a 2007-es Ünnepi Könyvhét alkalmából.

Tovább